Ebben az írásban szeretnék felfedni néhány gondolatot, elméletet, amelyek létünk legtermészetesebbnek tűnő dolgával kapcsolatos, mégpedig, a tudattal.
Teljesen természetesnek tűnik ugyebár számunkra, embereknek, hiszen mióta "az eszünket tudjuk", tudattal létezünk. Ez a változó (hogy tudattal létezünk) alapvetően befolyásolja világnézetünket, levetkőzhetetlenül megváltoztatja az egész világképünket, olyannyira, hogy a valósággal még csak köszönőviszonyba sem tudunk kerülni. Miért írom ezt? Hát azért, mert még régen egyszer mikor elmélkedtem a világ dolgairól, rá kellett döbbennem, hogy még akkor sem a valóságot látom, amikor körülnézek ott, ahol éppen vagyok. Ennek a megértéséhez szükség van igazából egy úgymond, "mentális műtét"-re. Amit leírok mindjárt, teljesen egyértelmű, logikus gondolkodással követhető, és talán nem is meglepő, azonban ha megpróbáljuk beleérezni a dolgot, akkor némileg riasztó is lehet.
Szóval ami akkor fiatalon szöget ütött a fejembe, az a tény volt, hogy amikor körülnézek, mondjuk a szobámban, akkor nem a szobámat látom. Hanem akkor mit? Igazából nem látok semmit. Amit mi látásnak nevezünk, nem valódi látás, inkább csak jelfogás. Ugye én mint ember nem látok semmit, hanem van szemgolyóm, ami érzékeli a belé érkező fotonokat, csapok és pálcikák segítségével. A csapokkal (amely a tekintetünk fókusz részén sűrűsödik) a színekre érzékenyen, míg a pálcikákkal (amely a tekintetünk fókuszától távolodva sűrűsödik) a fény jelenlétére érzékeny. Tehát ez a szem-szerkezet küld, idegi pályákon keresztül, elektromos jelzéseket arról, hogy a szem mit érzékel. Ebből a jelentésből pedig az ember agya, a múltjából fakadó tapasztalatok, és aktuális tudatállapota szerint kialakít egy képet arról, amit a szeme éppen lát. És hogy még tetézzem a dolgot, ugye az amit a szem érzékel, az nem most van. Az a múlt. Merthogy azoknak a nagyon sokat is jelentő fotonoknak a sebessége nem végtelen. Persze kis léptékben nem sokat számít, mert ami akár 1 méterre van tőlem, arról "szinte" azonnal a szemhez pattannak a fotonok, de ha a Tejút-rendszeren kívüli galaxisokról van szó, ott már van olyan helyzet is, hogy már megszületett benne egy csillag, "leélt" 6 milliárd évet, azóta kifogytak hidrogén és héliumkészletei, már meg is "halt", de itt a bolygónkon még nem láttuk a születését sem, mert nem ért ide a róla árulkodó foton. Tovább kötekedve 
pedig ugye, gyorsnak tűnik a fény, hogyha az 1 méterre lévő tárgyról szinte azonnal megjön a jel, tegyük fel 0,000000001 másodperc alatt, de mennyire tűnne gyorsnak, ha egy más típusú biológiai konfiguráció esetén egy egész emberi élet mondjuk 0,000000002 másodpercig tartana?
Tehát eme gondolatok mentén sántikálva, de mégis rádöbben az egyszeri gondolkodó, hogy nem is olyan egyértelmű itt minden. Körülnézek, de nem látok... maximum csak a múltat, és még akkor is csak a múltról visszaverődő fotonokat, és hát nem is látom őket, csupán a tudatom által kialakított képet látom, ami elég messze áll a valóságtól.
A következő gondolataimat egy tibeti közmondással szeretném megalapozni, amely eképpen hangzik:
"Isten... A kőben alszik... a fákban lélegzik... az állatokban álmodik...... és az emberben ébred...
Amikor ezt én először hallottam, kapásból végigfutott rajtam a hideg, annyira igazat szól ez a mondás. Leginkább az utolsó része sokkolt, mely szerint "és az emberben ébred". Szóval kölyökkorom óta sokat gondolkozom dolgokról, sok mindenre rá is jöttem, sokmindenről olyan véleményem van, amelyről az emberiség 99,9 százalékának még a dologról való kérdés sem merül fel, nemhogy a megoldása. De ez a 3 szó, mi szerint "az emberben ébred" olyannyira húsbavágóan érzékelhető volt, hogy talán itt be is fejezhetném ezt a bejegyzést, ámde munkálkodó szellemem nem akarja annyiban hagyni a dolgot, és szeretném még kiegészíteni néhány gondolattal.
A létezés nem párosul feltétlenül tudattal. Ugye az élettelen tárgyak egyáltalán nem tudnak saját létezésükről. A következő fokozat, amely ugyan már él, de feltételezhetően tudat nélkül, ezek a növények. Aztán jönnek az állatok, melyek már amellett, hogy élnek, még tudattal is rendelkeznek, még ha ez a tudat nagyon kezdetleges is, általában. Aztán jön az ember, amely él is, és tudata van, és gondolkozik. A piramis csúcsán vagyunk tehát, már ha kivesszük az egyenletből a feltételezhetően létező magasabb szintű földönkívűli életet. Maradjunk most egyelőre a földi szemszögnél, amelyben az ember az egyeduralkodó. Emberek milliárdjai élnek nap mint nap a bolygónkon, kívülről nézve az itteni káosz még egy hangyabolynak is feladná a leckét. Azonban a földi ember általában elég jól eligazodik, fogalmazzunk úgy, hogy az életben maradáshoz szükséges dolgokkal tisztában van. Bármennyire is kaotikusnak tűnik az emberek tevékenysége, mégis rendszert alkot, amelyben vannak hibák természetesen, és lesznek is, mindaddig, ameddig nem valósít meg egy totális tudati felemelkedést. A mai ember a 21.századra, a globalizált világban teljesen el van térítve attól, hogy bármiféle szellemi energiáit arra mozgósítsa, hogy önmagát és környezetét filozofikus szemléletben újragondolja. Nincs idő rá, a fogyasztói világ arra megy ki, hogy buzdítson a minél több pénz megkeresésére, amelyet majd teljesen haszontalan dolgokra fogunk elkölteni, ámde a reklámok, és státusz-szimbólumok világában megfeledkezünk a legfontosabbról, arról, hogy rá kellene jönnünk, hogy kik is vagyunk, miért vagyunk itt. Mert amit az emberiség eddig letett az asztalra, nagyon távol áll attól amit egy "magasabb" rendű célnak nevezhetnénk. Kivételek persze voltak, vannak, lesznek, és az lenne a legfontosabb, hogyha egy csapásra nem is, de azért fokozatosan egyre több kivételnek kellene lennie, hogy lassan túlsúlyba kerüljön, majd pedig átvegye az irányítást a filozófiai szemlélet. Kivétel például Tibet. Én nem azt akarom sugallni, hogy mindenki vonuljon kolostorba, és éljen szent életet, erről szó sincs. Ámde mégis elgondolkodtató, hogy míg a nyugat embere idegronccsá válik a munkája révén, azért hogy meg tudja venni a csúcskategóriás Sony tévét, a full extrás Mazdát, hogy a gyereken márkás cuccok legyenek, és az egészből semmit nem tud élvezni, mert a szellemi foglalkozások, amelyekből telik ilyesmikre, hazakísérik az embert munka után, gyakran alvászavart okoz egy-egy feszítettebb tempójú nap. Míg a munkás, fizikai foglalkoztatottságú osztály pedig inkább amiatt eszi az ideget, hogy hogy is lesz kifizetve a csekk, tud-e egyáltalán egy fillér zsebpénzt is adni szerencsétlen kölykének, hogy a suliban a többiek ne fikázzák...
Szóval ehhez képest Tibetben nincsenek megzavarodva a fényképezős telefonért, meg gps-es autóért. Egyszerű életet élnek, nyugalomban, és feltehetően boldogságban, nem háborúznak, nincs fizetésük, de nem is kell, amit enni akarnak megtermelik, a fűtéshez nem idegen országból származó gázt használnak, súlyos pénzekért, hanem fát vágnak, utak aszfaltozása sem szükséges, mert gyalog mennek, és azért mennek gyalog, mert kurvára ráérnek. Talán még órájuk sincs, elég annyit tudniuk, ha világos van, nappal van, ha sötét van, akkor éjjel. Meditálgatnak, amely során százszorta közelebb járnak "Isten"-hez mint a nyugat embere bármelyik nagybevásárlás során. Nem a hitet bármiben, szeretném reklámozni, mert szerintem hinni nem kell semmiben, viccesen, hinni a templomban kell. De én nem vagyok templomban, nem is hiszek semmiben, hanem valamit vagy tudok, vagy nem. A tibetiek tudnak valamit. Valamit amit mi nem. Valahogy ezt a dolgot kellene megkérdezni tőlük. A mi világunknak volt számos filozófusa, akik nagyon jó utakon jártak ahhoz, hogy szellemi frissülést, felemelkedést váltsanak ki az emberiségből, de hát ki olvassa őket? Senki. Jung, Nietzsche, Descartes. Nagy elmélkedők voltak, elgondolkodtató eredményekkel. Csakhát mit mond egy, az ilyen jellegű tudás befogadására leginkább alkalmas iskolás gyermek erre? Filozófia? Fúj!!! Már csak a szó hangzásából is valami olyan lagymatag plöm-plöm hallatszik ki, mintha olyat csak a kockafejű színházbajáró, zongorázni tudó orvos fiak, vagy lányok olvasnának. Az iskolában már nem is tanítják a filozófiát, bátyámnak még volt, nekem már nem volt a középiskolában. Nem is tervezik behozni, hanem inkább mit akarnak mostmár oktatni, már az általánosban is? Pénzügyet. Hogyan bánjanak a pénzzel, merthát az a fontos, attól boldog az ember, ha rendben vannak a pénzügyei, más nem is számít. Tehát az a baj, hogy rengeteg információ nem jut el a gyermekekhez, ami eljut az leginkább a fogyasztói társadalmat kialakító, és fenntartani kívánó inspirációk, reklámok az epres-joghurttól boldogságban élő családokról, ahol mindig mindenki mosolyog. Míg a valóságban az ember miután megvette azt, amitől boldog, azonnal ideges lesz, mikor belepillantva a pénztárcájába rá kell jönnie, hogy nagyon kéne az az elköltött pénz, és a mókuskerék tovább forog.
folyt. köv.
